A gazdagokat az különbözteti meg szegény társaiktól, hogy kiválóan kezelik, menedzselik pénzüket. A gazdag emberek nem okosabbak, mint a szegény emberek, csupán eltérő és sokkal eredményesebb pénzügyi szokásokkal rendelkeznek.

A szerényebb sorsú emberek vagy rossz mederben terelgetik pénzügyeiket,vagy egyáltalán nem szeretnek pénzügyekkel foglalkozni, és lemondanak róla. A két legegyszerűbb indok, ami miatt teszik mindezt: arra hivatkoznak, hogy a pénzügyi tevékenységek korlátozzák a szabadságukat, valamint nincs elég pénzük ahhoz, hogy érdemes lenne bármilyen üzleti tevékenységbe belevágni.

Hatékony vagy nem hatékony?

Az első kifogás teljesen hamis, hiszen a pénzünk menedzselése inkább növeli a szabadságot, minthogy korlátozná. Megfelelő úton haladva akár a végleges anyagi függetlenség is elérhető, sosem kell dolgozni többé. Sokak számára ez az igazi szabadság. Akik azért nem mernek belevágni pénzügyi ügyletekbe, mert nem érzik elegendőnek vagyonukat, azok csupán rosszul állnak hozzá a dolgokhoz. A távcső rossz oldalát tartják a szemükhöz, mihelyt megfordítják, másképp látják a világot. Nézzük meg a rossz felfogást: „Ha sok pénzem lesz, akkor biztosan megfelelően menedzselném, hogy még több pénzt szerezzek”. Ezzel ellentétben a helyes gondolkodás: „Amint saját kezembe veszem pénzügyeimet, rengeteg pénzhez juthatok”.

„Ha egy kicsit összeszedtem magam, elkezdem magam menedzselni a pénzem”. Ez úgy hangzik, mint egy túlsúlyos, aki csak a kifogásokat keresi: „Ha leadtam 10 kilót elkezdek futni és egészségesen élni”. Az ilyen felfogás nemhogy előre, de inkább visszafelé mozdítja el szekerünket. Első lépésként tanuljuk meg biztonságosan kezelni azt a pénzt, amivel rendelkezünk, aztán ráérünk később a rengeteg pénzben gondolkozni.

Képzeljük el, hogy egy ötéves kislánnyal sétálunk az utcán, akinek a kezében egy tölcsér van, benne egy gombóc fagyival. Épp egy fagylaltostól jövünk el, ahol a kislányt megleptük a már rég beígért hűsítő édességgel. A hangulatos séta közben észrevesszük, hogy a tölcsér egyre ingatagabbá válik a kislány kezében és hirtelen puff! Bekövetkezik a legrosszabb, a gombóc a tölcsérből a járdára pottyan. A kislánynak nem is kell több, azonnal hangos sírásban tör ki. Azonnal elindulunk vissza a fagylaltoshoz az újabb adagért, de a sorbanállás közben a kislány a sírás közepette megpillant egy háromgombócos fagyit ábrázoló táblát és felkiált: ,,Nekem egy olyan kell!”

Itt adódik a kérdés. Kedves, szerető, gondoskodó emberként megvásásolnánk neki a háromgombócos fagyit? Első ránézésre legtöbbünk válasza az volna, hogy: igen, miért ne?!

Azonban ha figyelmesebben megnézzük a törénetet, máris egyszerűbbé válna a válasz. Nem! A kislány még az egygombócos fagyit sem tudta biztonsággal kézbentartani, nemhogy egy tripla adagot, egy háromgombócos fagyit.

Az élet ugyanezt súgja nekünk: ,,Amíg nem tudjuk megfelelően kezelni azt, amink van, addig ne is akarjunk többet!”

Mi a véleményetek a tanulságos történetről? Van igazságalapja? Várjuk a hozzázólásaitokat!